Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete

VONAL ÉS SZÓ:  A CSÖND ZENÉJE

Ki ne vágynék arra, hogy pár vonallal és szóval megidézhesse a csöndet. Az Úr trónján üldögélőt és a bennünk lakozót. A csöndet, amely fájdalom, ima, magány, meditáció. Amely az  összeszorított száj mellett is bennünk Zakatol, mintha egy különleges instrumentum volna. Amely minduntalan ki akarna törni, holott ott van a legtermészetesebb helye, ahol megszületett: a lélekben.
A keletiek, önmaguk meditációs csöndjeit a természet meditációs viharaira kivetítve – az elámító szépséget is erezi valaminő zordság -, jól tudták ezt.  Vagyis, aki megleli lelki békéjét, az az Ég és Föld nászának tanúja lesz.
Az élményt saját legbensőbb titkai közé híva talál rá az Elveszett Időre. A mindvégig keresendőre. Azokra az illékony, a Könyv surranó lapjait is megérintő pillanatokra, amelyek öröklétnek csupán a sejtelem tornyait hiszik.

Joggal, hiszen bennük álmodik a csönd.

Egy festőművész-grafikus, Puha Ferenc és egy festőművész-költő, Dömötör László arra esküdött, hogy haikuk – a vonal és szó haikuja: a csönd zenéje – révén megteremtsék azt a különleges univerzumot, amelyben egymásra találásuk egyúttal a lélegző vonalháló és a halkságában törékeny szó összekapcsolódásának szimbóluma is.

A csönd testvériség-szigete.
A tollrajz és a vers, főképp ilyen ökonomikus visszafogottsággal,  így a kimondhatatlanról beszél. A grafika befelé is sok aknát nyitogató tárgyiassága – a az áttűnések vonal-szonátáinak teremtője ugyancsak költő – úgy  oldódik a lírikus verssoraiban, hogy kép és vers ugyanannak a gazdagságnak kivetítője lesz – a boldogságé.

 
Szakolczay Lajos