Az elmúlt évtizedekben az univerzális jogcsalád mellé felzárkóztak a speciális részjogok. Nem, kor, etnikai hovatartozás, fizikai-szellemi kondíció, társadalmi pozíció alapján. Törvényeink pl. kiemelten védik az átlagembernél helyzetüknél fogva gyengébbek – gyermekek, idősek, betegek, szegények, fogyatékkal élők, kisebbségiek – méltóságát. Ugyanide tartoznak az ún. nőjogok is.  Aligha vitatható, hogy nem lehet megtagadni senkitől a munkahelyi felvételt vagy előléptetést pusztán a neme okán. Éva lányai manapság szabadon megtehetnek olyat, ami bizonyos ideológiák szerint kárukra, sőt kárhozatukra van.
Ámde – furamód – pont azok mérik szelektíven a jogokat, akik a nőjogok felkent hirdetői.

Például az összes főáramú feminista szerint engedélyezni kell, hogy a gyengébb nem elvetethesse nem kívánt magzatát, illetve meddővé tetethesse magát. Melyet – kisebb, így szükséges rosszként – e sorok írója is támogat.

Meg is érkeztünk az írás témájához.

Bizonyos doktriner jogvédők még a kuncsaftokat is rabosítanák. De ugyan miért?

Beszéljünk világosan: a kényszerszexmunkat, illetve fiatal- és kiskorúak akármilyen szexuális munkára küldését, ösztönzését, bocsátását természetesen drákói módon büntetni kell. Aki ilyet csinál, kerüljön hosszú időre rács mögé. Hogy mit jelent eme iparágban a kényszer? Ugyanazt, amit az élet bármely más területén. Amennyiben valakit erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással vagy csalással, vagy 18. évét be nem töltöttként vesznek rá a dologra, az jogba ütközik. Ha azonban nagykorúként és szabad elhatározásból űzi, akkor nem sújtható hátránnyal.
Ilyenkor jönnek elő a jogvédők ama hamis közhellyel, hogy a lányok nem önként dolgoznak, hanem a pénzszűke viszi rá őket. Csakhogy ilyen kifacsart okoskodással a világon lévő foglalkozások többségét kényszermunkának, sőt rabszolgaságnak minősíthetnénk. Nyilvánvaló ugyanis: az emberek nem azért mennek gyári segédmunkásnak, vágóhídi böllérnek, uránbányásznak, takarítónak, halfeldolgozónak, mert annyira imádnak olajban, vérben, radioaktív porban, ürülékben, belsőségekben tapicskolni. Hanem azért, mivel – lévén, hogy képességeik alapján ebből tudnak megélni – rá vannak kényszerülve. Csakhogy ez – a szexmunkahoz hasonlóan – jogszociológiailag legitim kényszer.

Létezik számos olyan nő, aki nem brutális ütlegek vagy fenyegetések hatására kínálja fel a testét, hanem pusztán azért, mivel jól akar élni. Nagyon jól tudja: kvalitásai alapján legfeljebb átlagbérre futná. Vagy még annyira sem. Ő pedig többet akar. Ahogy egyes nőknek az abortusz a kisebb rossz, másoknak a szexmunka. Mellesleg az sem igaz, hogy csak nyomorgó és műveletlen nők keresnek így pénzt. Alsó középosztálybeli egyetemistáktól több nyelvet beszélő modell- és hostess lányokig rengetegen dolgoznak a szexiparban. Nem hiszem, hogy áldozatnak tekinthető valaki, aki tudatosan úgy dönt: nem elég neki a pályakezdő titkárnőként megkereshető havi hatvan- százhúsz nettó.
Ennek dacára a keményvonalas nősténysoviniszták görcsösen ragaszkodnak ahhoz: minden szexmunkás áldozat. Természetesen a szexista férfitársadalom kizsákmányoltja. Nem zavarja őket, hogy az üzletág lassanként uniszex szolgáltatóipar, melyben egyre inkább teret hódít a hetero- és homoszexuális férfiszexmunka is. Ironikus, de pont a női egyenjogúságot bizonyítja, hogy már ők is fizethetnek a szexért.
Tudhatja mindenki: a legemberségesebb megoldás a „húspiac” törvényesítése volna. De ettől messze vagyunk, akár a Józsefváros Amszterdamtól. Miért is? A nővédőnek álcázott fundamentalista szociológusok ehhez kevesek volnának.
Viszont létezik egy háromszög. Az ideológiai csőlátás, a bigott prüdéria, és a félperifériás gengsztervilág Bermuda-háromszöge. A feminista keménymag álláspontját bemutattuk, lássuk a háromszög másik két szárát. Vannak az ultrakonzervatív (és hímsoviniszta) politikusok, továbbá a nekik játszó konjunktúra-hipokriták. Szerintük rendes magyar ember nem kurvázik, illetve nem csap fel szexmunkásnak. Amúgy is ők kívánják jogszabályban megszabni, mi számít erkölcsösnek a magánéletben.
Minden, kizárólagosságra törekvő ideológia építőkockája, hogy alattvalóitól teljes szexuális elfojtást, fanatikus önmegtartóztatást követel. Ugyanis az ösztönök természetellenes gátolása frusztrációt, majd agressziót okoz. A kiéhezett, ingerült ember jól manipulálható. Illetve, ha a dogmák szerint vétkezik, bűntudatgerjesztéssel érzelmileg zsarolható.
Harmadik tartóoszlopként ott a szervezett alvilág. Nekik sem érdekük a legalizálás. Mivel így bűnözőként ők ellenőrizhetik a teljes „ipart”. Ugyanis legtöbbször még az önkéntes szolgáltatók és erotikus mulatóhelyek is tejelnek nekik a védelemért. A kiszolgáltatott, munkaszerződés nélküli örömlányok futtatása nem igényel adó- és járulékfizetést, lévén, hogy a türelmi zónákat lehetetlen helyekre (mondjuk szeméttelep tőszomszédságába) rakták, vagy eleve ki sem jelölték, az utcalányok csak úgy dolgozhatnak, ha a maffia lefizeti a rendőrséget, hunyjon fölöttük szemet.

Miért volna fontos a priuszos striciknek a törvényesítés? Hiszen köztehermentes jövedelmet biztosít nekik a jelenlegi szituáció. Nincs szabadpiac, csak bandaháborúval felosztott területek. Nem, a legalizálás éppen a szexipari dolgozók és ügyfelek érdeke volna. De a költségvetés, a közegészségügy és a közbiztonság is sokat nyerhetne rajta. Adófizető üzletként a szexmunka nagyot lendítene válságtól gyötört nemzetgazdaságunkon. Valamennyi ott dolgozó rendszeres orvosi vizsgálata biztosítva lenne. Kevesebb lenne így a nemi beteg, csökkenne az alvilági részesedés, a dolog humanizálódna.
Ténykérdés: minél prűdebb egy közösség, annál sérülékenyebb és zsarolhatóbb. Ahol egy jól sikerült, szexmunkás igénybevételével zajló legénybúcsú büntetendő, ott a társadalom jelentős része megzsarolható. Akár titkosszolgálatilag is. Mondván: a továbbiakban nekünk jelentesz, vagy felnyomunk, bíróság elé citálunk, gyógykezelésre kötelezünk, állásodból is kirúgatunk.

Szerencsére a többség – talán – ma nyitottabb ennél. Házaspároknál is gyakran megesik, hogy párcserés aktussal dobják fel nemi életüket. Vagy swingerklubba járnak, esetleg harmadikat is bevesznek az alkalmi partiba, s előfordul, hogy ez a harmadik hivatásos. A legális örömszerzés tolerált határai a magánéletben is kitolódnak. Gyűjtőnéven ezt nyitott kapcsolatnak hívjuk.

Szexcsatornák és pornófesztiválok is jogszerűen működnek hazánkban. Ha pedig nem tilalmas, hogy bejegyzett vállalkozók mások szórakoztatására, kamerák előtti közösülés céljából embereket szerződtessenek (illetve erre helyiségeket adjanak-vegyenek bérbe), akkor miért büntetendő, ha ugyanezt diszkréten, zárt szobában, nézők hiányában, adott kilens(eke)t kielégítve űzi valaki?

A szexmunkás nyilván nem élvezetből csinálja a dolgot. Olyanokkal kell lefeküdnie, akikkel magánemberként, ingyen nem tenné. De az államhatalomnak nem dolga egyéni létstratégiák fölött ítélkezni. Feladata annyi, hogy a szabadpiacilag működő tevékenység kockázatait és mellékhatásait – fertőzés-és bűnözésveszély – igyekezzen józan szabályozáspolitikával minimalizálni.

Papp László Tamás