Az év elején a berlini közigazgatási bíróság nagy feltűnést keltő ítélete azzal adott igazat Felicitas Weigmann-nak, hogy – mintegy az új törvényt előkészítve – megállapította: Németországban a szexmunka immár nem számít a közerkölcsöt sértő tevékenységnek.

Mondhatjuk úgy is, hogy ez a megállapítás tömegeket érint: a 82 milliós Németországban állítólag 400.000 szexmunkás dolgozik, és naponta egymillió kétszázezer ügyfelet szolgálnak ki, bár ezek az adatok természetesen még kevésbé megbízhatóak, mint a statisztika általában.

Az új törvény célja, hogy visszaszoruljon a szexmunkások elleni erőszak és javuljanak a munkakörülmények ebben a szakmában.

„Berlini bíró legalizálja a szexmunkat”. Olyan plakát ez, amellyel a napilapok hirdetik magukat az újságos standok előtt. Nem véletlen, hogy azon a decemberi napon az egyik nagy berlini lap ezt találta a legfontosabb hírnek, ahogy persze az sem véletlen, hogy a berlini közigazgatási bíróság tanácsvezető bírája, Percy MacLean azóta is az ajtajára ragasztva őrzi a plakátot. Az ő nevéhez fűződik, hogy – Németországban először – bírósági ítélet mondta ki: a szexmunka alapjában nem ütközik a jó erkölcsbe. És ha már a nevet említettem, el kell mondanom: Percy MacLean azért ezt a nevet viseli, mert a bíró ősei skótok, a család a 18. század közepén települt Németországba.

A berlini per tárgya a „Café Pssst!” nevű vendéglátóhely volt. A bérlő, Felicitas Weigmann perelte be az önkormányzatot, amiért „szexmunka elősegítése” címén bezáratta a kávézót és a hátsó udvarban hozzá csatlakozó szobákat. Nem mintha ez lenne az egyetlen ilyen intézmény Berlinben, de Felicitas Weigmann, nem tett lakatot a szájára, és nyíltan beszélt, sőt a lapoknak nyilatkozott arról, hogy ő nyilvánosházat üzemeltet. Weigmann asszony megnyerte a pert, és úgy látszik, ennek mindenki örül. A rendőrség is, az adóhivatal és az iparkamara is, a jogász-szövetség, sőt, többé-kevésbé az egyházak is. Ezt onnan lehet tudni, hogy a bíró szakvéleményt kért rengeteg helyről, és ez is hozzájárult annak a megállapításához, hogy megváltozott a közfelfogás, a szexmunka ma már nem számít erkölcstelennek. Illetve pontosabban:

MacLean: Nem arról hoztunk erkölcsi ítéletet – mondja a bíró-, hogy például helyes-e, ha a férjek szexmunkásokhoz járnak, hanem pusztán azt állapítottuk meg, hogy közigazgatási szempontból a szexmunkat már nem tartjuk a jó erkölcsbe ütközőnek, ezért nem engedhető meg az állami beavatkozás e foglalkozás gyakorlásának a betiltására.

Nehogy azt higgyük, hogy MacLean bíró valamiféle kisebbségi vagy szélsőséges véleményt képvisel. Az ítélet után nem sokkal egy tévéműsorban megszólalt a német kereszténydemokraták frakcióvezetője, Friedrich Merz, és ő is felhozott egy példát arra, hogy egy dolog a magánvéleményünk, és megint más, hogy az állam mit tegyen.

Merz: Az én értékítéletem szerint a szexmunka a jó erkölcsbe ütközik. Az a kérdés azonban, hogy az államnak ebből jogi konzekvenciákat kell-e levonnia, egészen odáig, hogy a szóban forgó jogi szerződést a jó erkölcsbe ütközőnek minősíti, nos, ez olyan kérdés, amelyet valóban föl lehet tenni. Hadd világítsam meg azt az ellentmondásos helyzetet, amelyben az állam van. A szexmunkat a jó erkölcsbe ütközőnek tekintik, ennek ellenére az úgynevezett „szajhabért” megadóztatják.

A kereszténydemokrata frakcióvezető, Friedrich Merz mindezt abból az alkalomból fejtette ki, hogy az ARD közszolgálati televízió esti beszélgetős műsorában Felicitas Weigmann mellé ültették. Maga Felicitas Weigmann további ellentmondásokra is felhívta a nézők figyelmét, nevezetesen arra, hogy a szexmunka elősegítéséről szóló paragrafussal is bajok vannak.

Weigmann: Ha szigorúan vesszük, megbüntethetnek azért is, mert bordély-üzemeltetőként lehetővé teszem a nőknek, hogy adott esetben visszautasítsanak egy férfit, és ez is a szexmunka elősegítésének számít.

Ha valaki nem tudná, miről van szó: az egyszerűség kedvéért hadd idézzem a magyar büntetőtörvénykönyvben szereplő megfogalmazást. Ezt a bűntettet az követi el, aki épületet vagy egyéb helyet üzletszerű kéjelgés céljára másnak a rendelkezésére bocsát, illetve aki bordélyházat tart fenn, vezet, vagy annak működéséhez anyagi eszközöket szolgáltat. Amikor Percy MacLean bíróval beszélgetek, ő is így vélekedik erről a paragrafusról:

MacLean: Ez önmagában abszolút ellentmondás, a kettős morál csúcsa. A nők emberi méltóságát éppen arra hivatkozva sértik meg, hogy állítólag a méltóságukat akarják védeni. A gyakorlatban a rendőrség és az ügyészség ezért nem üldözi ezt a bűncselekményt. A reformjavaslatok kivétel nélkül abba az irányba mutatnak, hogy a szexmunka elősegítését legalább akkor ne büntessék, ha a konkrét esetben nem veszélyezteti a nők önrendelkezési jogát.

A bíró által említett reformjavaslatok nagyjából a mostani kormánykoalíció hivatalba lépése óta állandóan készülnek, de egyelőre távol vannak attól, hogy törvény legyen belőlük. A bíró mindenesetre úgy véli, hogy az ítéletben ezeket a reformtörekvéseket is figyelembe kellett venni, másfelől a törvényhozást is segíti, ha az igazságszolgáltatás ilyen ítéletet hoz. Ennek a rendőrség is örül.

MacLean: A rendőrség egyértelműen annak a híve, hogy ne helyezzék törvényen kívül azt a szexmunkat, amely – és ez fontos szempont – nem bűnözői környezetben zajlik. Nem árt ismét hangsúlyozni, hogy az ítéletünkben szereplő eset sajátossága volt, hogy ott a nők ideális munkakörülmények között dolgozhatnak. Nem kötelesek megadott időben jelen lenni, nem kötelesek bizonyos ügyfeleket kiszolgálni, saját maguk dönthetik el, kivel akarnak együtt lenni, mikor és mennyi ideig. Az ilyen nyilvánosházakat a rendőrség példásnak tartja. Mégpedig azért, mert ezek megakadályozzák, hogy ez az ágazat lecsússzon a bűnözésbe, különösen a szervezett bűnözésbe. A rendőrök dicsérik ezeket a nyilvánosházakat, ezek üzemeltetéséhez különös érdekük fűződik.

A rendőrség álláspontjára MacLean bíró azért is bízvást hivatkozhat, mert ez volt az egyik a több tucatnyi szakvélemény közül, amelyet a bíró az ítélkezéshez bekért. Csak példaképpen néhány a megkérdezettek közül: több egyházi vagy az egyházakhoz közel álló szervezet, egy egyetem bűnügyi intézete, a német városi önkormányzatok szövetsége, a közalkalmazottak szakszervezete, a kereskedelmi és iparkamara, a német bűnügyi nyomozók szövetsége.

MacLean: Az alaphang mindig ugyanaz: véget kell vetni a kettős erkölcsnek, a szóban forgó nők hátrányos megkülönböztetésének, függetlenül attól, hogy mi magunk erkölcsileg miképpen ítéljük meg a nők magatartását. Vagyis külön kell választani az állami feladatot attól az etikai döntéstől, amely talán inkább az egyének felelőssége. A nők diszkriminációjának megszüntetésével párhuzamosan – és ezt elsősorban az egyházak hangsúlyozzák – meg kell próbálnunk segíteni abban, hogy kiszállhassanak, ezenkívül felelős szexuális neveléssel ügyelnünk kell arra, hogy fiatal lányok ne sodródjanak ebbe a szakmába, amelyet sok szempontból talán magunknak is igen problematikusnak kell tartanunk. Másfelől természetesen nincs általános érvényű megítélés erről a szakmáról, amelyet a gyakorlatban igen sok változatban figyelhetünk meg.

A bíróságra sok fontos intézmény véleménye beérkezett, de nem mindegyiké. Mit szólt például az adóhatóság? – kérdezem.

MacLean: Az adóhatóságot meg sem kérdeztük, mert a tényállás úgyszólván tisztázva van. A nőket megadóztatják, annak ellenére, hogy a diszkrimináció miatt a gyakorlatban természetesen többnyire feketén dolgoznak. Az adóhatóságnak tulajdonképpen érdeke lenne a legalizálás, mert akkor sokkal könnyebb lenne beszedni az adót.

Ne hallgassuk el azt sem, hogy a bíró még történelmi visszapillantásra is vállalkozott, amikor el kellett döntenie, mihez képest mi változott a közfelfogásban. Percy MacLean azt tapasztalta, hogy itt bizony az évezredek során nagy ingadozások voltak.

MacLean: Megállapítottuk például, hogy a középkorban még az is előfordult, hogy egyházak üzemeltettek nyilvánosházakat. Mindez azt mutatja, hogy valahol felismerték, hogy szükség van a dologra, másfelől a szexmunkásokat mindig a társadalom peremére szorították, mert megsértették a tabukat. Ugyanakkor a társadalom szerette és használta őket. Ennek az ellentmondásnak nálunk ma már nincs létjogosultsága, tisztességesebbnek kell lennünk.

MacLean bírónak széles körű szakvélemény-kérés és a történelmi visszapillantás után meggyőződése, hogy a nagy feltűnést keltő ítélet nem pusztán az ő bírói elképzelését tükrözi.

MacLean: Az ítélet visszhangja megerősít engem abban, hogy úgyszólván a mai társadalmi konszenzust ragadtuk meg.