Úgy gondolta, talán tehet annak érdekében, hogy magyarországi szexmunka kezelhetővé váljék, a tanúvédelem, az áldozatvédelem, s egyáltalán a szervezett bűnözés elleni jogi fellépés terén megtapasztalt súlyos gondok enyhülhessenek némiképp.
Talán sikerült: az utóbbi 7-8 évben a minisztérium jogi főosztályvezető-helyettesként irányította azokat a kodifikációs munkálatokat, amelyek eredményeként – jórészt kihasználva az uniós csatlakozás folyamatában keletkezett hátszelet – végre megjelenhettek a speciális maffiaellenes, a tanú- és áldozatvédelemi szabályok. Amiként mondja: „e heroikus, igaz ügyet szolgáló, már-már rögeszmés küzdelmemben többnyire az értetlenség, az érdektelenség, de legfőképpen az emberi butaság emésztette fel energiáimat; de hiszek abban, hogy a köz javát szolgáló nemes törekvések végül diadalmaskodnak.”
E könyv is eme hitvallás tükörképe.
Vannak tanulmányok, melyek teljesen új felfedezéseket, megoldásokat, egyszóval nóvumokat közölnek. Vannak tanulmányok, melyek a korábbi eredményeket pusztán leírják, ismertetik. Vannak tanulmányok, melyek összegzik a korábbi eredményeket, és ezzel mintegy meg is haladják azokat.
És vannak persze olyan tanulmányok is, melyek ugyanarról szólnak, mint a korábbi-ak, ám más szemlélettel. Ilyen írás kerül most az olvasók kezébe.
Tudós kollégám, Borai Ákos figyelemre méltó alapossággal és remek elemző készséggel, közérthető nyelven megírt munkája a szexmunka jelenségét a vele szembeni közösségi és állami fellépés irányait a teljesség igényével mutatja be.
A tanulmányok mögött évtizedes munka leszűrt, letisztult következtetései húzódnak meg, melynek értéke nem magában való, hiszen a szerző egyidejűleg komoly jogszabály-előkészítői, kodifikátori munkát is végzett.
Nem pusztán „csendéleti” típusű műről van tehát szó, hanem alaposan alátámasztott és kipróbált gondolatok összegzéséről, melyet a (közel)jövőben sem lehet megkerülni.
Sokszor és sokat beszélgettünk minderről egymással. Világos volt és ma is az, hogy a létező jogi szabályozás mögött meghúzódó elgondolásban kódolva van egy alapel- lentmondás: „tiltani nem lehet, legalizálni nem akarjuk”.
Ebből kiindulva csak egy megoldás lehetséges, mégpedig az, ha megpróbáljuk terelni. És ezért vált indokolttá, sőt szükségessé, hogy legyen ezen feladat végzése az állam törvényi akarata és az önkormányzatok akarata között megosztva. Ha mindenki teszi a dolgát, akkor sem a kisközösségek, sem pedig az ország egésze, sem pedig az érintettek nem érezhetik, hogy ki lennének semmizve.
Nyilvánvalóan a jelenség ilyen természetű kezelése mögött meghúzódik egy világlátás. Nem világkép, pláne nem világnézet, hanem világlátás, vagyis az, hogy miként látjuk hétköznapi környezetünket. Úgy gondoljuk-e, hogy a nekünk nem tetsző, ám a jogtalanság szintjét még el nem érő viselkedésekről nem kell tudomást vennünk, sőt a kiközösítés szándéka van bennünk; vagy úgy gondoljuk, közösségi létünk felté telezi mind az országos, mind a helyi szintű felelősségteljes közös gondolkodást. Egy biztos, az időközben elfogadott törvény jogalkotói szándéka ez. Nem lehet csupán sem magasabb rendű elvi, erkölcsi, sem pedig pragmatikus megfontolásokból levezetni a helyes és megnyugtató megoldást. A Szerző pontosan és ide-oda érvelve és mindig állást is foglalva juttatja el az olvasót ahhoz a felismeréshez, amely talán az elmúlt időszakban még nem vált sem a törvény, sem annak olvasatát közvetítők útján mindenki számára kézenfoghatóvá.
Fontos szerepe van tehát az írásnak abban, hogy végre összefoglalóját adja valamennyi szereplő alapállásának, igényének. Valószínű ezért nem lesz a jövőben megkerülhető. Az anyag összeállítója, szerzője a Belügyminisztérium Jogi Főosztályának helyettes vezetője, korábban a szervezett bűnözés elleni ügyekben hosszú időszakon át vizsgáló nyomozótiszt, – többek között – a magyar „maffiaellenes” , a „tanúvédelmi” törvényt, illetve „prosti”- szabályokat” előkészítő szakértői team vezetője.
(2003. április)
Dr. Márki Zoltán
a Legfelsőbb Bíróság bírója