Az Amnesty International a héten egy nagyon fontos álláspontot fogadott el Dublinban arról, hogy a szexmunkát (vagy ahogy mások nevezik, a prostitúciót) sem a keresleti, sem pedig a kínálati oldalon nem szabad büntetőjogi tiltás alá helyezni. A döntést gyakran indulatoktól sem mentes sajtóvita előzte meg világszerte. Egyesek a szexmunkások jogaiért folytatott harc fontos mérföldkövének tartják, míg mások szerint az emberi jogi szervezet ezzel a stricik pártjára állt. Sárosi Péter írása.

A TASZ munkatársaként tíz éve foglalkozom ezzel a kérdéssel, és el kell ismernem, hogy mindkét oldalon vannak értékes, megfontolásra méltó érvek. Ami miatt mégis úgy gondolom, hogy az Amnesty végső soron a helyes döntést hozta meg, az túlmutat egy akadémiai vita keretein. Az elmúlt tíz évben alkalmam nyílt arra, hogy számos szabályozási modellt közelebbről is megismerhessek. Filmet forgattunk a szexmunkások klienseit büntető Svédországban, és a szexmunkát teljesen dekriminalizáló Új-Zélandon is. Ami még fontosabb, számos, a világ legkülönbözőbb részeiről származó, különféle nemű és társadalmi státuszú szexmunkással készítettünk interjút (a legutóbb a tavalyi melbourne-i nemzetközi AIDS konferencián). Amikor egy politikai szabályozási modell előnyeit és hátrányait vizsgáljuk, mindig nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy magukat az érintetteket is megszólaltassuk. Bármit is gondoljanak ugyanis az olvasók első blikkre egy olyan jelenségről, mint a szexmunka, bizonyára egyetértenek azzal, hogy csak a „semmit rólunk nélkülünk” elv mentén lehet jó közpolitikát alkotni.

A legfontosabb dolog, amit a szexmunkásokkal folytatott interjúkból megtanultam, az, hogy egy rendkívül összetett és bonyolult jelenségről van szó, ahol a sematizáló, sommás ítéleteknek nincs helyük. Számos mítosz létezik ugyanis a szexmunkáról, és ezeket a mítoszokat a legutóbb az egyik legrangosabb brit orvosi lap, a The Lancet tematikus számában cáfolta meg (magyarul írt összefoglalómat olvasd itt!).

Fontos elismerni, hogy sok embert kényszerítenek prostitúcióra világszerte, és nincs véleménykülönbség abban, hogy a kényszerítést minden esetben büntetni és üldözni kell. Azok az emberek azonban, akik kizárólag az erőszakos leánykereskedők markából megszabadult nők történetei alapján alkotnak képet erről a jelenségről, torzképet kapnak. Nem azért, mintha ezek a történetek ne lennének hitelesek, hanem azért, mert a kényszerprostitúció nem tekinthető szexmunkának. Csak Magyarországon több ezer olyan szexmunkás él (nő és férfi), akit nem kényszerítenek, akire nem illik rá az elrabolt és kényszerített lány története. Sőt, a velük készített interjúk alapján nyugodtan elmondhatom, hogy határozottan elutasítják, hogy őket bárki passzív, megmentésre szoruló áldozatként határozza meg.

A szexmunka kizárólag konszenzuális szolgáltatást jelölhet, a szexmunkások és az emberkereskedelem áldozatai között különbséget kell tenni. Szerencsére nem kell azonban választanunk a két csoport jogainak védelme között!

Amennyiben a szexmunkát dekriminalizáljuk, az nem jelenti azt, hogy ne büntetnénk a kényszerítést, és ha a szexmunkát mint olyat kriminalizáljuk, nem a prostitúcióra kényszerített lányokat védjük meg.

Fontos azt is elismerni, hogy az erőszak és a kizsákmányolás gyakran akkor is jelen van a szexmunkás életében, ha nem kényszerítik, hanem önként vállal szexmunkát. A szexmunkások ugyanis a társadalmunk egyik legkirekesztettebb csoportját alkotják, akik hatványozottan sérülékenyek és kiszolgáltatottak. És itt most nem csak az erőszakról van szó, hanem például az olyan ártalmakról, mint a HIV fertőzés, a hajléktalanság vagy a bebörtönzés. A szexmunkások különösen gyakran válnak rendőri visszaélés áldozatává, és gyakran veszítik el az otthonukat. Egy női szexmunkásnak 13-szor nagyobb esélye van a HIV-fertőzésre, mint egy átlagos nőnek! És bár egyesek kizárólag nőjogi kérdésként kezelik a szexmunkát, a szexmunkások legkiszolgáltatottabb csoportja éppenséggel a transznemű szexmunkások.

Olyan szabályozásra van tehát szükség, ami segít a szexmunkások kiszolgáltatottságának csökkentésében.

A szexmunkások tapasztalatai azt mutatják, hogy minél több kriminalizáló és bürokratikus jogszabállyal lehetetlenítjük el a szexmunkát, a szexmunkások annál kiszolgáltatottabbá és sérülékenyebbé válnak. Még akkor is, ha közvetlenül nem a szexmunkást, hanem annak kliensét, főbérlőjét stb. büntetik. A szexmunkás ugyanis ezekben az esetekben is kizárólag akkor folytathatja a tevékenységét, ha elrejtőzik a hatóságok elől. Ez pedig a korábbinál is nagyobb kockázatvállalásra kényszeríti. Azokban az országokban például, ahol a szexmunka bármelyik formáját büntetik, a rendőrség gyakran a kondomokat használja bűnjelként, ezzel a védekezés nélküli szexre késztetve a szexmunkásokat. Svédországban, ahol a klienseket büntetik, a szexmunkások jóval rejtőzködőbbé váltak, kevesebb lehetőségük van a klienssel való tárgyalásra, a nem megfelelő kliensek kiszűrésére, arra, hogy megkérjenek valakit, hogy várja meg őket, amíg a klienssel vannak, vagy arra, hogy szükség esetén segítséget kérjenek a hatóságoktól, vagy a segítő szervezetektől. Ezzel ugyanis a teljes klientúrájuk elvesztését kockáztatják. Egy nemrégi felmérésszerint a svéd szexmunkásoknak csupán egynegyede jelentené a hatóságoknak, ha bűncselekmény áldozatává válna!

Ráadásul semmilyen bizonyíték nincsen arra, hogy a szexmunka kriminalizálása visszaszorítaná a szexmunkát, legfeljebb föld alá kényszeríti azt.

Ellenben, azokban az országokban, ahol a szexmunkásokat és a klienseiket nem bünteti a törvény, ahol a szexmunkások lakást bérelhetnek, ahol büntetlenül dolgozhatnak az utcán, vagy ebből a célből bérelt ingatlanokban, jóval könnyebb fellépni az erőszak, a fertőzések és a kirekesztettség ellen. Amennyiben a szexmunkásnak nem kell rejtőzködnie, könnyebben megközelíthetővé válik a hatóságok és a segítő szervezetek számára is. Új-Zélandon például a teljes dekriminalizáció 2003-as bevezetése óta a szexiparban dolgozók túlnyomó többsége jóval nagyobb biztonságban érzi magát. A már idézett The Lancet becslése szerint a szexmunka globális dekriminalizációja 46%-al csökkentené az új HIV fertőzések számát a következő 10 évben. Nem csoda, hogy az ENSZ AIDS-ellenes szervezete (UNAIDS) az új-zélandi dekriminalizációs modellt ajánlja a többi országnak is. A drogfogyasztás és a szexmunka kriminalizálása ugyanis jelenleg a HIV-járvány elleni harc fő akadálya!

Végül, de nem utolsósorban, nagyon fontos azt is felismerni, hogy a jogi szabályozás önmagában nem megoldás – legfeljebb olyan környezetet képes teremteni, amely lehetővé teszi a hatékony ártalomcsökkentő megoldásokat. Olyan programokra, képzésekre van szükség, amelyek segítik a szexmunkásokat abban, hogy tájékozott döntéseket hozzanak a saját életükről, egészségükről és jóllétükről. Amelyek segítenek a nyomorból való kimászásban, a fertőzések elkerülésében, az önvédelemben, és lehetőséget biztosítanak arra is, hogy alternatív megélhetést találjanak, ha ki akarnak lépni a szexmunkából. Ehhez szükség van az érintettek önszerveződésének támogatására is, mint amilyen Magyarországon a Szexmunkások Érdekvédelmi Szervezete. Ne szülessen döntés róluk, nélkülük!

Sárosi Péter

Forrás:

http://kettosmerce.blog.hu/2015/08/16/miert_nem_jo_kriminalizalni_a_szexmunkat?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare